A 2007. esztendei Szalontai csatáról, mely megesett június havának harmadik napján.

Anonymus Gesta Hungarorumát folytatja: az I. mester

Az előzményekről néhány keresetlen mondatban

Történe pedig, hogy az ifjabbik Zoltán – ki ugyan pénztelen vala, mégis a Pénzes névre hallgat, mikor csatába szólítják – kifürkészte számtalan ellenség közeledtét Gyula városa felől. Gyula városának a neve onnan ered, hogy ott a nagy – talán a legnagyobb – László a gyula. Szóval a gyulai Gyula leszólt a markában tartott beszélőkéjében az ifjabbik Pénzesnek, hogy isa bizony jönnek a gaz vasas nímetek és készüljetek szalontai hajdúk, mert céljuk a Csonkatornyotokat porig égetni.

Ifjabbik Zoltán – aki mint már említettem a Pénzes nemzetségből származa – körbe hordá nem létező véres kardját a városban, megfújjá ama harci riadót tülkéből és özönlöttek udvarára a vitézek, úgymond edzeni. Lőttek az íjjal éjjelt nappallá téve, mert igen be voltak ám tojva, hogy mi lészen, ha a páncélos vasas nímetek közeledte valóban nem csak ifjabbik Zoltán képzelgése. Előtte a szalontai harcos nemzetsíg legjobbjai Érmihályfalván ontotta drága vérit a tatárok ellen, akiket a Tank nemzetsigbűl származó György, ama Ránctalpas álmodott meg, és föl is festette őket, mint az ördögöket, no nem a falra, csupán a céltáblákra. Szóval Érmihályfalván – amelynek neve az Érből ered, csak kellett egy Mihálynak is a közelben egy falvacska – a szalontai hajdú legények, no meg a jányok bátorsággal helyt álltak vala, az kutyafejű tatárokat emberesen meglődözték a Zsibongó nevezetű őserdőben ütve rajtuk. Hogy miként kerültek a Mihály falvának erdejébe, arról a regősök és a szalontai taplók éneke szól. Nem is volna szabad ezen hóhányóknak a szavára adnom, de mivel és merthogy nincs egyéb forrásom, kénytelen vagyok idézni őket, annak ellenére, hogy az ilyetén mende-mondákat én mélységesen megvetem, mióta az igrici méltóságot viseltetem ama újságnál mely reggelente esik be a tarsolyába minden jó bihari pógárnak és parasztnak egyarántilag. Szóval a regősök beszílik, hogy ezek a szalontai hajdúk kedvelék a nagy tivornyákat, gondoltak egyet és elhatározták az ifjabb Zoltánnal az élen, hogy meglepik a Mihály falvát, rajta ütnek az ott bulizó jómagyarokra, kifosztják űket, oszt a zsákmánybúl pediglen igen berúgnak. Már éppen úton voltak, tizenegyen számszerint, merthogy 13 harcost otthun hagyának, mikor jelenté a Pusztai Farkasok között élő hajdútárs nekik, hogy szedjik össze minden hasznavehető – avagy nagyon béna – vitézüket, oszt jelenjenek meg a Nyíló Akácnak nevezett rendezvény Arany Akác íjászversenyén, merthogy ott a tatárok már igen hogy csak fenyegetően tekintenek le rájuk. Nosza ifjabb Zoltánnak sem kellett több, háta mögött tíz vérszomjas hajdúval rajtaütött a Zsibongóban bulizó mongoloid fejű tatárokon, és visszafizették nekik a tartozást, amit még a Muhi pusztán rótt ki ránk a Magyarok Istene. Nagy volt az öröm a nyertes csatát követően, folyt a bor, főleg a dicsekvés, hogy ki mennyit és hányat ölt meg, a bográcsban főtt a körömpörkölt, aztán ismét a sör-bor-pálinka, mert a jó vitéz nem csak a harcmezőn állja ám meg a helyét, hanem a korcsmában is, ahol aztán dalolni kell a Feró sámán és zenekarának kísérete mellett. A Pusztai Farkasok is keményen küzdöttek ugyan, de nekik már nem jutott a sok oklevélből, annál több a dicséretből, hogy milyen faszányosan rendezték meg az Arany Akác íjászversenyt, május havának pontosan a tizenkilencedik napjának forró délutánján az erdő közepében. A hajdúk azóta is felemlegetik egy-egy hangulatos estéjükön, hogy a mán igen... Nem bőbeszédűek ám a szalontai hajdúk, nem erről híresek, hanem az Arany Jánosról, aki Árpád apánk bejövetele után 994 évvel született meg, éppen Nagyszalontán.

Oszt ideje volna már a cselekménynek is

Mint már említettem néhány száz oldallal korábban, a szalontaiakat nagy veszély fenyegette meg, mint ahogy azt a gyulai gyulától, a Nagy (I.) Lászlótól megtudhatták időtlen időben. Loholt is az ifjabb Zoltán jelenteni a hírt az apjának, aki történetesen az idősebb Zoltán vala, de ő már a Pénzesebb nemzetségbűl. Nagyszalonta neve is tőlük eredeztethető, ugyanis Árpád bejövetelét követő 790. évben megtelepedtek azon helyen, amit ma közönségesen csak Szalontának neveztetnek. Előbb a Zoltántanya nevet viselte, majd később lett Zoltánta (ugye ómagyarul), majdhogy a Zoltánok nemzetsége igen megszaporodott vala, lett Nagyzoltánta, azaz Nagyszalonta.

Gondolom Anonymus ősöm helységnév magyarázatainak logikáját követve éppen olyan hiteles is vagyok, mint nagy példaképem a Névtelen jegyző.

Szóval ifjabb Zoltán harcba szólította a nemzetségét, akik látástól mikulásig verték a szert... Mikor éppen nem ittak, vagy dolgoztak, akkor íjaztak egy csöppet a Zoltán-tanya hátsó udvarán. Bennük volt a frász rendesen, mert tudták, ha most a német vasasokkal szemben nem állják a sarat, akkor annyi nekik, és kitagadtatnak a Zoltánok nemzetségéből. Idősebb Zoltán – aki még tisztán emlékszik Árpád apánk bejövetelére és Bulcsú vezér hadi technikájára – nem restellt segítséget kérni. Emilkével – olyan levélkézbesítő, mely gyors mint a villám, néha a napnyugatiak E-mailként írják le becsületes nevét – szétküldte rimánkodó levelét a gyulai Gyulának, a Pusztai Farkasoktól Arany Jan-chinak, a székelyhídiaknak, a mihályfalvaiaknak, a kolozsváriaknak és még sokan másoknak, hogy mennél többen gyűjjenek, ne templomba menjenek imádkozni még ha vasárnap is van, merthogy rajtunk az ellenség. Az említettek meg is jelentek, fényes harci öltözékben a csata napján, június havának harmadik, de napfényes napján.

A gyulai Gyula hét jó vitézével már szombat délben megérkeze Szalontára – amelynek ősi neve, hogy ne feledje az utókor a Zoltán-tanya – és megvárá a gulyásfőző verseny eredményességét. Ettek is belőle jóízzel, minden harcosnak jutott belőle, hogy másnapra ne legyenek erőtlenek a csatamezőn.

Aztán felvirradt a nagy nap, június havának harmadik napja. Hétágra sütött a drága Napocska, a táltosok ezt jó jelnek is vélték, győztes csatát jósoltak a még maroknyi hadnak, amely egyelőre a szalontai és gyulai harcosokból tevődött össze. Délben megkoszorúzták a Hajúk oltárát, amelyet az ősi Zoltánok emlékére állított a város tavaly, a városalapítás 400. évfordulóján. Szép nemzeti színű szalagos koszorút helyeztek el áldozatként az oltáron, amelynek a Magyarok Istene igen örvendezhetett. Közben a Ződsíges hajdúivadék segítségével megjelentek a csatamezőn a vasas nímetek is, hozta őket a vérpadra nagy marha teherhordozójával, ami úgy néz ki akár transzporter a jövőből. A pálya elrendezését követően tárlatnyitóra igyekeztek a már jelenlevő harcos nemzetségek, díszes harci öltözékükben, hogy megtiszteljék a Dávid nemzetségéből származó székely Júlia festménykiállítását. Székely Júlia Szegedről érkezett Nagyszalontára Csaba királyfival csillagösvényen, és elhozták a harcos lelkületű íjászoknak azokat az üvegfestményeket, amelyekről sugárzott a múlt, az erő, a dicsőség, a magyarok nagysága, világmegváltó képessége. Miután a kiállítás-megnyitón erőt merítettek maguknak a harcosok csatarendbe álltak a Zilahy Lajos Művelődési Ház udvarának pusztáján. Ekkorra már megérkeztek a Pusztai Farkasok is, fővezérükkel Arany Jan-chival az élen. A hajdúk szomorúan vették tudomásul, hogy olyan nagy harcosok, mint a Tank nemzetségből származó György, a Ránctalpas és az Ákos nemzetségéből származó Wilhelm nem jelenhettek meg. De a székelyhídi népes Bokor családnak kifejezetten örvendezett a lelkük, merthogy a csatamezőn a jobbszárnyat rájuk bízhatták, a mihályfalvi farkasokkal egyetemben. Hosszú és véres csata bontakozott ki, suhantak a nyílveszők, a német vasasok állták a sarat, öt céltáblán jelentek meg a hajdúivadék Szabolcs jóvoltából, aki mikor nem harcos, akkor éppen Pap. A 2007. év egyik legnagyobb csatáját vívták meg az egyesített bihari csapatok, akik ha nem jönnek a gyulaiak valószínű alul maradnak a németekkel szemben. Ezért külön köszönet és hála Nagy (I.) László gyulának, amiért harcedzett népét Szalontára vezényelte a bajban és nem a Magyar Íjászszövetség versenyére...

A legjobb harcosnak Arany János (Jan-chi) bizonyult, másodikként Ede végezett, kinek minden felmenője Gábor volt, harmadiknak pedig Gábor jött ki, a Májlinger nevezetű, mindketten Zoltán-tanyaiak. Mivel súlyos helyzet alakult ki a harcmezőn ezért bevetették magukat a hajdú jányok is, látva hogy uraik bizony kezdenek alul maradni. A szalontai lányok mindhárom első helyet elorozták maguknak. Első lett a férfias nevű Andrea, aki merthogy téglaházban lakik, a Téglás nevet viseli, második lett a Varga foglalkozású Kármen, míg harmadikként végzett a mindig boldog Boldi Rebeka. Áldva legyen a szalontai hajdú lányok neve eme dicső győzelemért, ha ők ott harcolnak majd mindig hajdú férfiaik mellett, akkor soha nem lesz szégyen kimondani azt, hogy a Nagyszalontai Hajdú Íjászegyesület tagja vagyok. Mikor már győzelemre fordult a csata sorsa, bizony a kisebbek is vérszemet kaptak, a nagyváradi Burján Sándornak sikerült korosztályában kivívnia a legügyesebb íjász elismerést.

Utóhang némi „utópiával"

A harcosok vértől-verítéktől mocskosan, de örömittasan fejezték be a csatát, felkaptak autóikra és elhúztak a Discount-étterembe, ahol bevacsoráztak, átvették jutalmaikat, beszélgettek egy jót, majd hazatértek szálláshelyeikre. A Pusztai Farkasok közül viszont külön dicséret jár a szabó Nagy Árpádnak Érmihályfalváról és a Fenesi származású Csabának és Lucia kedvesének, mert a vasárnap estébe nyúló társalgásban ők bírták a legtovább szalontai hajdúink és főleg Igricük legnagyobb örömére.

Én itt ezzel be is zárnám krónikás lapomat, remélem sikerült az utókorra hagyományoznom egy sorsdöntő véres csata emlékét, amikoris közös összefogással a magyaroknak sikerült újra egy szép napot megalkotni.

I. mester